1844. március 13-án született Szentkatolnán, orientalista nyelvtudós, Kelet-kutató, eszperentista, kolozsvári egyetemi tanár.
Már gyerekkorától kezdtek „ráragadni” a nyelvek: édesapjától megtanult németül, majd sorra elsajátította az ókori klasszikus nyelveket: a hébert, a görögöt és a latint, majd megtanulta nyugati nyelveket is. Mire leérettségizett, már tizenkét nyelven beszélt. Ezt követően Bécsben, majd Pesten tanult. Érdeklődése akkor kezdett a keleti nyelvek tanulmányozása felé irányulni. Szerencséjére találkozott a világhírű magyar turkológussal, Vámbéry Árminnal, aki támogatta a tehetséges ifjút. Bálint nemsokára írt egy török nyelvtan könyvet, melyet máig jól lehet használni. Másik meghatározó élmény volt számára, amikor joghallgatóként a Pesti Egyetemen megismerkedett Fogarasi János akadémikussal, aki éppen a magyar nyelv szótárat szerkesztett. Sőt, éppen akkor a Magyar Akadémia keresett egy fiatal nyelvtudóst, aki elutazna az Orosz Birodalomba, hogy a mongol és a mandzsu nyelvet tanulmányozza. Fogarasi ajánlására Bálint Gábort küldték ki, aki az 1870-es években előbb a Kaszpi-tenger partján élő mongolokhoz utazott, majd eljutott a mai Mongóliába is.
Bálint Gábor 1874-ben nagy reményekkel jött haza, és magántanári kinevezést kapott a Pesti Egyetemen. Páratlan nyelvtehetségét azonban csak rövid ideig, 1875-1877 között kamatoztathatta. Fogarasi János halála után egy ideig Arany János támogatta. Karierjét azonban Budenz József irigysége megtörte, aki szintén mongol nyelvvel akart foglalkozni, bár tehetsége jócskán elmaradt Bálint mögött. Ekkor hatalmi eszközökkel akadályozta meg azt, hogy Bálint egyetemi tanár legyen. Történt ez annak ellenére, hogy hazatérte után beszámolóinak hallatán többen, köztük Vámbéry Ármin, Hunfalvy Pál és Ballagi Mór az akadémia külső tagjának is ajánlotta a tehetséges keletkutatót. Bálint a kilátástalanság miatt 1879-ben bejelentette, hogy önkéntes száműzetésbe vonul, és el is hagyta az országot. Részt vett gróf Széchenyi Béla indiai expedíciójában is. Tizenkét éves külföldi munkája során változatos munkát kapott. Az oszmán birodalomban fontos bizalmi állásokat nyert el. Feleségével, Spielmann Rozáliával bejárta a Közel-Keletet és Európa déli részét, ahol újabb nyelveket tanult meg. Az 1890-es években arról értesülhetünk, hogy az Athéni Egyetemen arab nyelvet oktatott. Külföldi sikerei ellenére itthon mégsem ismerték el, mert megszerzett tudása alapján szembehelyezkedett a finnugor nézettel, és semmilyen nyomásra nem ismerte el annak helyességét. Bálint azt állította, hogy a magyarság a 150 milliós turáni nyelvek egyik önálló ága, és szoros kapcsolatban van a mongol nyelvvel. Ez azonban nem mongol, hanem inkább hun rokonságot feltételez. (Teljesen jogos volt a kritikája, hiszen azóta többször bebizonyosodott, hogy az egyoldalú, hatalmi úton fenntartott finnugor elmélet alapvetően hibás!)
Az 1890-es években a székelyek Jakab Elek történész vezetésével mozgalmat indítottak, hogy hazahívják Bálintot. Először az Akadémián próbálkoztak, hiába. Ekkor a székelyek összefogtak, és kikövetelték Bálint kinevezését a Kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem ural-altaji tanszék élére, aki 1893-ban foglalta el állását, ahol tizenkilenc évig tanított. Ekkor Kolozsvárott a diákok olyan nyelveket ismerhettek meg, mint sehol Európában, ráadásul mindezt egyetlenegy embertől! Ezek a nyelvek közé sorolható a kaukázusi kabard és a japán, de a mongolisztika sem volt elterjedt tudományág. Bálint Kolozsváron adta ki legnagyobb műveit: a kabard–latin–magyar szótárat, amely Veres Péter etnográfus, a Néprajzi Kutatóintézet főmunkatársa szerint minden idők legjobb szótára.
Mindezek mellett Bálint a városban kiváló lehetőséget kapott: az „Erdélyi Múzeum” folyóirat leközölte tanulmányait, majd ott jelentek meg kaukázusi, kabard tanulmányai is.
1901-ben kiadta a A honfoglalás revíziója című művét, melyben újraértelmezte a korabeli antik forrásokat. Ebben tett néhány olyan úttörő megállapítást, melynek igazára csak most, a fellendülő nemzetközi hun kutatás eredményei után döbbenünk rá. Ő volt az európai kutatók közül az első, aki a kínai forrásokban xiong-nu (hsziung-nu) nevet hunnak azonosította, mert tanulmányai során rájött arra, hogy a kínai jelek fonetikus és nem értelem alapján történt átírást használtak. Bálint már akkor kimutatta, hogy az észak-indiai „huna” alak, sőt a nyugat-tibeti „hun” nevű helynevek is