A székelyek a magyar nemzet szerves részét alkotó népcsoport, amely magyar nyelvű, de önálló elnevezéssel és sajátos csoporttudattal rendelkezik. Már a legkorábbi forrásokban is saját népnévvel rendelkező önálló népcsoportként jelennek meg, a hézagos történelmi források alapján a 13. században egészen biztosan magyarul beszéltek, kollektív kiváltságokra tettek szert, saját jogszokásaik szerint éltek, legfőbb feladatuk a katonáskodás volt. Származásukra már a középkori krónikások is megpróbáltak magyarázatot adni, de a székelység eredetéről mind a mai napig vita van a történészek között.
A székelyek hun származásának elmélete a legrégebbi eredetelmélet, ami a középkori krónikákban is megjelenik: az 1200-as évek elején alkotó Anonymus krónikájában ("a székelyek, akik kezdetben Attila király népei voltak"), az 1283 körül IV. (Kun) László papja, Kézai Simon által megírt krónikában ("s magukat ott nem hunoknak, hanem székelyeknek hívták"), ami a 14. században bekerült a Képes Krónikába, majd azt átvette a Hunyadi Mátyás korában alkotó Thuróczy János később pedig Werbőczy István Hármaskönyve is. A középkor végére a székelyek hun származása tehát elfogadottá vált mind a krónikások között, mind pedig a közvéleményben.
A hun eredet forráskritikai vizsgálata a 19. század második felében indult meg, és került előtérbe a székelyek magyar eredet-elmélete, amely a magyarok köréből speciális katonai feladatokra szervezett alakulat tagjainak tartja a székelyeket.
A 20. század második felére erősödött meg az az irányvonal, amely a székelyeket a honfoglalás előtt a magyarokhoz csatlakozott katonai segédnépek egyikének tartják, akik katonai feladatokat (könnyűlovas-íjász elő- és utóvéd, majd később határőr) töltöttek be.
László Gyula történész nevéhez fűződik a "kettős honfoglalás" elmélete, amely 1970-ben jelent meg. Ennek lényege, hogy a 670 körül a Kárpát-medencébe érkező új népesség ("késő avarok") tulajdonképpen magyarul beszélő onogur-magyarok (vagyis székelyek) voltak, akik a későbbi magyar "honfoglaláskor" csatlakoztak a magyar törzsekhez. László Gyula érvei, hogy a késő avarkori és honfoglalás kori régészeti anyag lényegében kiegészítik egymást, illetve a késő avarkori lelőhelyek körül található a 11. században a magyar nyelvű népesség is. Ezt az elméletet támaszthatja alá egy török nyelvű krónikának (Tarih-i Üngürüsz) azon megjegyzése, amely szerint a magyar honfoglalók a Kárpát-medencében az ő nyelvükön beszélő népességet találtak.