A székelyek eredetérõl és megtelepedésérõl


Egyed Ákos

Megjelent folytatásban : Háromszék napilap, 2007. április 14.- 2008. február 9.

A székelyek történetét a megtepeledéstõl az 1918-as hatalomváltozásig próbáljuk nyomon követni. Csatlakozva Szádeczky Kardoss Lajosnak, a székely történelem mindmáig egyik legkiválóbb kutatójának ahhoz a véleményéhez, hogy egy nemzet életében nem az eredet kérdése a legfontosabb, hanem az, hogy miféle szerepet játszott a történelem színpadán, az eredetkérdést könyvem bevezetõjeként csak érintem. Úgyszintén a megtelepedés kérdését is. Nagy hangsúlyt helyezek viszont a székelység történelmi szerepére.
A székelyek eredetének kérdése századok óta foglalkoztatja a történészeket, érthetõ, hogy a róla szóló irodalom szinte áttekinthetetlenül gazdag, szerteágazó és ellentmondásos. Sokan megoldhatatlannak, rejtélynek tartják ezt a kérdést, legalábbis addig, amíg nem készülnek el a megfelelõ régészeti, nyelvjárástörténeti, topográfiai feltárások.
A székelyek származásával kapcsolatban számos elmélet jött létre, amelyeket négy fõbb irányzat szerint csoportosíthatunk: az elsõ irányzat szerint a székelyek õsei a hunok voltak, a második a magyarsághoz csatlakozott rokonnépnek tartja a székelyt, a harmadikhoz azokat az elméleteket sorolhatjuk, amelyek szerint a székelyek eredetileg is magyarok. Végül foglalkoznunk kell a ,,kettõs honfoglalás" kapcsán felvetett eredetkérdéssel. Lássuk ezeket valamivel részletesebben.
A középkori krónikákra támaszkodó történetirodalomban és az egész magyar köztudatban századokon át szilárdan élt az a hit, hogy a székelyek Attila hunjainak maradványai. III. Béla király névtelen jegyzõje, Anonymus 1200 táján, de a honfoglalás korára vonatkoztatva írta, hogy amikor a Körös folyó vidékén tartózkodó székelyek, kik elõbb Attila király népe voltak, meghallották, hogy Õsbõ hadat szándékozik indítani Mén-Marót bihari vezér ellen, ,,békés szándékkal elibe jöttek, s önként kezesül adták fiaikat különféle ajándékokkal. Sõt, Ösbõ serege elõtt elsõ hadrendként indultak Mén-Marót ellen harcba."
A Névtelen Jegyzõ szerint tehát a székelyek Pannóniában csatlakoztak a magyar honfoglalókhoz, s egyik vezérükkel indultak Erdély felé.
Egy másik, 13. századi jelentõs krónikaíró, Kézai Simon úgy tudta, hogy a hunok maradványai, a székelyek a Kárpát-medencében, az ismeretlen Csigla mezején éltek, s ,,mikor hírét vették, hogy a magyarok másodszor is visszatérnek Pannóniába, elébük mentek Oroszország végeire, s miután együttesen Pannóniát elfoglalták, abban részt kaptak, de nem Pannónia síkságán, hanem a blakokkal együtt a végek hegyeiben nyertek osztályrészt".
Egyes vélemények szerint Csigla-mezõ az erdélyi Mezõségen vagy éppen Csíkban lehetett.
A hun származás híve volt a székely történelem és kultúra nagy kutatója, Orbán Balázs is, aki azt tényként kezelte, s egyes székelyföldi, különösen udvarhelyszéki helynevekben (Rika-erdõ, Budvár, Hun árka, Zéta vára stb.) századokon át fennmaradt hun hagyományt látott. A neves erdélyi történészek közül többen: Nagyajtai Kovács István, Jakab Elek és Kõváry László szintén a hun származás mellett szálltak síkra. A hun hagyomány követõi tehát egyöntetûen azon a véleményen voltak, hogy a székelység a magyar honfoglalás elõtt már Erdélyben lakó nép volt. Itt jegyezzük meg, hogy a székelység többsége ma sem szívesen mond le a hun származás hagyományáról.
A hun származás elmélete mindaddig erõsen tarthatta magát, amíg a történetírás behatóbb kritika nélkül elfogadta a középkori krónikák állításait. A források kritikai elemzése azonban megváltoztatta ezt a helyzetet, s a bizonyosság helyét a kételkedés, sot, a tagadás foglalta el. Különösen a neves nyelvésznek, Hunfalvy Pálnak az 1870-es években történt fellépése váltott ki nagy visszhangot. O megbízhatatlan történeti forrásnak tartotta a krónikákat, s velük együtt elvetette a hun származás hagyományát. Azt állította, hogy a hun monda mese, s ,,mesénél nem egyéb a székelyek hun eredete is".
Hunfalvy egyedüli meghatározónak a nyelvi bizonyítékokat tartotta, és széltében hirdette, hogy ,,a székelyek nyelve tökéletesen az, mi a magyar", attól semmi lényeges dologban nem különbözik. És ettõl kezdve nem volt nehéz arra a következtetésre jutnia, hogy a ,,székelyek a magyar nyelvnek teljes históriai fejlettsége után innen, Magyar­országbul telepítõdtek át a keleti határra". Hun­falvy Pálnak a Magyarország ethnográfiája címu, 1876-ban megjelent munkájából idéztük a fenti sorokat és okfejtést. Elmélete természetesen nagy vitát váltott ki szakmai körökben.
A vita arról folyt, hogy a székely más származású, külön népegyéniség, vagy teljesen magyar, s hogy korábban betelepült-e a végleges lakhelyére, vagy királyi telepítés. A székely név jelentése is máig vita tárgyát képezi.
Voltak olyan szerzõk, akik a székelyek nevét foglalkozást jelentõ szóként értelmezték: szerintük határõrt, harcost, favágót, sõt, helyi (székbeli) lakost is jelenthetett. Ennek azonban ellentmond az, hogy a 12-14. századi források a székely nevet sohasem említették foglalkozást jelentõ nevekkel együtt, viszont e szó írásbeli elõfordulása óta már népnevet jelöl, hiszen a 13-14. századi krónikák többször besenyõ, kun, oláh népnevek mellett említik. S az, hogy a magyaroktól is megkülönböztették (Ungari et Siculi), azt is mutatja, hogy a székelyt nem tartották teljesen azonosnak a magyarral. Többen török eredetûnek vélik a ,,székely" szót, s jelentése szerintük: ,,herceg törzse, a herceg népe".
Ami pedig a letelepedés vagy betelepítés kérdését illeti, a történészek többsége korábban elvetette a királyi telepítés elméletét, mert azt semmiféle hiteles forrás, adat nem bizonyítja. Írásos dokumentumok maradtak fenn a szászok betelepítésérõl, a kunok befogadásáról, de annak, hogy a székely telepített nép lett volna, semmi nyoma nem maradt fenn. Egyébként a székelység történeti tudata mindig tiltakozott a telepítési teória ellen, s önmagát õsfoglalóként határozta meg. A mai kutatás inkább úgy látja, hogy a székelyeket is a magyar királyság telepítette a Déli- és a Keleti-Kárpát-kanyarba határõrzés céljából.
Mialatt a hun hagyomány, illetve a magyar származás hívei érvek és ellenérvek tömegeit vonultatták fel saját álláspontjuk bizonyítására, megszületett a ,,csatlakozott nép" elmélete. A kiváló történetíró, Pauler Gyula, megváltoztatva korábbi nézetét, amely szerint a székelyek tulajdonképpen egyik magyar törzs ivadékai, a 19. század végén már azt állította, hogy a székelyek õseit a honfoglalást megelõzõ korban, a magyarokhoz csatlakozó kazárok-kabarok között kell keresni. Ez az elmélet azóta is erõsen tartja magát, s több történész napjainkban is kitart mellette. Régebbi s ma is többektõl támogatott az az elmélet is, hogy a székelység a volgai bolgár-török, eszkil népcsoport egyik törzsébõl szakadt ki, s még a kelet-európai sztyeppéken csatlakozott a magyarokhoz, neve is az eszkil vagy eszekel névbõl ered. Eredendõen Kristó Gyula szerint lovasnomádok voltak, de már a 9-10. század fordulóján rátérhettek a letelepült állattenyésztõ életmódra. Kristó Gyula nem zárta ki annak a lehetõségét, hogy maguk a bolgárokból kiváló székelyek õrizték meg az Attilától, vagyis a hunoktól való származás tudatát. Ha ez így van, akkor a hun származás tudata nem a német krónikákból került át a hun-magyar krónikába (amint számos forráskritika tartja), hanem megõrzött hagyomány is lehetett.
A nyelvészek után a történészek többsége sem fogadta el a hun származásnak a krónikák által megfogalmazott eredeti állítását, mely szerint a székelyek az Attila halála után szétszóródó hunok egyenes maradványai lennének. De jeles történészek, például Hóman Bálint, a hun-török rokonság lehetoségét nem vetették el. Ez a lehetõség benne van mind a ,,csatlakozott nép", mind a ,,kettõs honfoglalás" elméletében.
A ,,csatlakozott nép" elmélete arra a történeti tényre támaszkodik, hogy a sztyeppei ,,törökös" népeknél a késõbb csatlakozott nép képezte a befogadó nép haderejének elo-, illetve utóvédjét, tehát a legveszélyesebb feladatokat kellett ellátnia. Márpedig a székelységnek bizonyítottan ilyen szerepe volt a magyar hadban. Ha a székely nem csatlakozott nép, hanem már eredetileg is a magyarság egyenrangú része lett volna, mi okon osztottak ki számára olyan feladatot, mint a csatlakozott besenyõknek, akikkel együtt elõvédként harcolt az 1116-i olsavai s az 1146-i Lajta menti csatákban. Semmit sem változtat a dolog lényegén, hogy az említett csatákban a Magyarország nyugati vidékén élo székelyek vettek részt. Mivel tudjuk, hogy az Erdélybe vonuló székely had is a magyar honfoglalás elott járt, a székelység török ,,csatlakozott nép" voltát továbbra sem zárja ki a kutatás - részint Györffy György - a származási elméletek közül.
Magyarországon a székelyek a mosoni, pozsonyi részeken, továbbá az Õrségben és az Õr­vidéken, a Temes-Alduna térségében, Bihar megyében éltek. Érdekes kérdés, hogy az itt élõ magyarok nyelvjárásában (vagy nyelvi anyagában) ,,sok olyan reliktum van, ami csak a székelységnél figyelhetõ meg" - írja Benkõ Loránd. Eszerint a magyarországi s erdélyi székelység közti nyelvjárási megfelelések vagy hasonlóságok a korábbi együttélésre utalnak, s feltehetõen valamikor - talán a 10. században - a honfoglalás folyamán szakadtak el egymástól. Valószínû, hogy a nyugati tömbökbõl kiszakadók nyomultak elore keleti irányba. László Gyula ennek ellentmondva úgy véli, hogy a nyugati határvidékre inkább az egységes székely tömbbõl telepítették a határõröket. A magyar eredet híveinek erõs érve az, hogy amióta a kérdés nyomon követhetõ, a székelység magyar nyelvet beszélt. A nyelvi anyagot a székelység magyar eredetének hívei döntõ bizonyítékként kezelik. Benkõ Loránd szerint a török vagy hun eredetelmélet azért nem állja meg a helyét, mert nyelvjárási alapon megállapítható, hogy a székelyek a magyarság különbözõ rétegeibõl szervezett ,,határõr csoport voltak", bár ebbe belekerülhettek esetenként besenyõk, és csatlakozott kabarok is. De bizonyosan ezt sem tudjuk. Közismert, hogy a székelység a magyar nép s nemzet részének vallja magát, de nem szívesen mondana le a székely történeti hagyományról sem.

Az elsõ olyan székely nemzetségfõ, akinek nevét az oklevelek megõrizték, a már említett Vince (máshol Bencenc) ispán (comes), Akadas sebesi-sepsi székely fia volt. Érdemeiért IV. Béla király földet adományozott neki Székföldjén, amely Brassó és a sepsi székelyek területe között feküdt. A Vince (Bencenc) nemzetségfõtõl származók Sepsiszék fõembereiként s tisztségviselõiként a primori rend megalapítói lettek. Hasonló módon jött létre a primori rend a többi székely székben is, de ennek a kérdésnek a részletezése meghaladja könyvünk kereteit.
A lófõ rend (primipili) kialakulásában sok hasonlóság figyelhetõ meg a primorokéval, a különbség fõként vagyoni természetû volt. A lóval katonáskodók felsõbb rétegébõl vált ki folyamatosan a lófõk társadalmi rendje.
Az említett két társadalmi réteg, majd rend szaporodását megkönnyítette a nemzetségi szervezetbõl örökölt nemek és ágak rendszere, amely a tisztségviselés rendjét szabályozta. A hat õsi nemzetség huszonnégy ágába sorolódtak be a székekben a primori s lófõi családok.

A kollektív és személyi szabadságjogok
A nemzetségek és ágak keletkezése vita tárgyát képezi. Ezt a rendszert többen késõi, mesterséges képzõdménynek tartják, mások az õsi székely nemzetiségi rendszer maradványait látják benne. Egyes vélemények szerint az Ábrán, Adorján, Balázs, Gyerõ, György, Karácson és Péter nemzetségi és ágazati nevek kora keresztény hatásra utalnak. Függetlenül az álláspontok különbözõségétõl, a történeti forrásokból az derül ki, hogy a nemzetségi rendszer a letelepedés után még hosszú ideig fennmaradt, nemcsak az egységes tömböt alkotó hat székely székben, hanem a távoli Aranyosszékben is. A nemzetségek s ágaik neve idõ és hely szerint változhatott, ezek egy részét a falunevek õrzik: Medgyes, Telegd, Vaja, Jenõ s, talán a Pozsony, Szovát, Besenyõ s más települések.
Hogy a nemzetségek s ágak - mint társadalmi szervezet - õsi intézmény volt, azt Aranyosszék települési módjában jól láthatjuk.
Itt a Kézdi nemzetség kirajzásából alakult közösség az önszervezõdése során elõször is hat kapitányt választott, vagyis a ,,hat nem", nemzetségrendszerét vitte magával 1260-1270 körül a kézdi székelység. A tisztségválasztás sajátos szokását Werbõczy is megerõsítette az 1514-es mûvében: a székelyek ,,az örökségekben és tisztségekben egymás közt (a régi szokás alapján) törzsek, nemzetségek és nemzetségi ágak szerint részesednek és osztozkodnak". Azonban fontos tudnunk azt, hogy a tisztségek elosztásában a köznépnek is joga volt véleményét hangoztatni, sõt, érvényesíteni. Kászonszékben Lázár Bálintnak, aki a szék önállóságát kiharcolta, a nép birtokot osztott, és õt, valamint utódait a tisztségek elosztásában más nemzetségek fölé helyezte. A székelyek demokratikus társadalmának, eredetiségének ez is sokatmondó bizonyítéka. A közszékelység katonai családjaiból formálódott gyalogrend tulajdonképpen a földmûvelõ, állattenyésztõ, falulakó népes közösség. A három katonai rend kialakulása nem vezetett az örökölt jogi egyenlõség megszûnéséhez. Dósa Elek jogtörténész szerint mindhárom rend élhetett a szabad tisztségviselõ-választás jogával, adómentességgel, vagyonbirtoklás és személyi szabadság jogával. Ezen nemesi jellegû szabadságjogok biztosították a székelység kollektív nemességi státusát.
Hogy a székelyeké valóban nemesi jellegû társadalom volt, azt két, 1437-ben Erdélyben történt esemény bizonyítja. Az egyik a Budai Nagy Antal vezette hatalmas parasztfelkelés, amelyben a vármegyei magyar és román jobbágyok vettek részt, a székelység viszont nem csatlakozott a felkeléshez. Ellenkezõleg, a székely haderõ hozzájárult a felkelés leveréséhez. A másik történelmi jelentõségû esemény a Bábolnai Egyezmény megkötése volt a magyar nemesség, a székelység és a szászok képviselõi között. Ez összefogást írt elõ az akkor zajló parasztfelkelés leverésében, s az egyre jobban kibontakozó török veszély ellen is kölcsönös védekezést helyezett kilátásba.
A székelység, bár nyelve, kultúrája magyar, a 15. század elején külön politikai nemzet volt Erdélyben. Olyan középkori nemzet, mint például német földön a bajor, szász, türingiai, de azoktól a székely társadalom éppen a sajátos katonai funkciója révén nem kismértékben különbözött.
A közjogi egyenlõség törvénye s tudata hozzájárult a háromrendû székely társadalom önazonosságának védelméhez, de nem zárta ki a társadalmi feszültségek növekedését. Ez ellen az 1466. évi zabolai (Orbaiszék) nemzetgyûlésnek már törvényt kellett alkotnia. Ezen a nemzetgyûlésen - mint általában - mindhárom rend nagy számban vett részt a székely székekbõl. A panaszkodó székelyek a székely ispán, valamint a tanácskozó bírák elõtt ismertették ügyüket, s felmutatták a Hunyadi János kormányzótól nyert szabadságlevelüket is (!). Ezután került sor a következõ döntéshozatalra: 1. a közszékelyeket (communitas) ne kötelezzék a nagyok és elõkelõk szolgálatára; 2. ,,legyen szabad azt szolgálni, akit akarnak"; 3. azok se legyenek örökös szolgák, akik ,,földönlakók", hanem 4. szabadon változtathassák helyüket.
Világos, hogy a fentiekben három társadalmi kategória ügyérõl van szó: 1. az urakról, vagyis a székelységbõl kiemelkedett s az átlagnál több földdel rendelkezõ primori rétegrõl; 2. a közszékelyekrõl, akik saját gazdasággal rendelkeznek s teljesen szabadok és 3. a más földjén lakókról, akik elszegényedett, lecsúszott székelyek. Ezek között a különbség anyagi szempontból jelentõs lehetett, azonban közjogilag még az õsjobbágy is szabad ember, aki nem kényszeríthetõ senkinek a szolgálatára. A 15. század közepe még a jogi egyenlõség kora a Székelyföldön, ahol a feudális rendszernek csak a csírája jelent meg.
Mátyás király felfigyelt a katonáskodó székelyek részérõl érkezõ panaszokra, s nem késlekedett intézkedni: 1473-ban külön-külön íratta össze a lovas katonai réteget s külön a gyalogokat.
Rendelkezése határozott volt. ,,Késedelem nélkül megvizsgálván általánosan hív székeleinket - a lovagokat -, kik eleiktõl azon állapotba születtek, külön sorba jegyezzétek, kik megmaradandó különböztetésül primipilusoknak fognak neveztetni, a gyalogokat ismét más sorba, melyeket az elsok közül senki meg ne változtasson, különben örök gyalázatban esendõ - sem ezek közül pedig, hanem ha ideig rendelt, vagy jövendõben rendelendõ erdélyi vajdáink és székeleink ispányainak; sem amazok közül, hanemha három örökségbeli részszel és tehetséggel bírni esmértetnek, ugyan említett vajdáinknak tudtával léphetnek feljebb."
Láttuk, hogy külön lajstromba írták a lófõket és a gyalogokat, és az összeíráson nem változtathattak az elsõk. Az alsóbb rendbõl a felsõbbe való elõléptetés feltétele az volt, hogy az illeto három örökségbeli résszel és tehetséggel bírjon. A változtatást az erdélyi vajda és székely ispán tudtával hajthatták végre. Ez pedig a székely katonai rendiség hivatalossá, örökletessé válását jelentette.
Sajnos, a Mátyás király által elrendelt hadiszemle (lustra) jegyzéke nem maradt fenn. A fõbbeket nem íratta össze a király, de az, hogy a székely társadalomban jelentõs erõt képviseltek, kiderül a rendelkezésbõl: mérai Magyar Balázs erdélyi magyar vajda és székely ispán hirdesse ki és parancsolja meg, hogy a székely elõkelõk közül senki a székelyeket, õsi szabadságukat semmibe véve, pénzfizetésre ne kötelezze, mert aki ezt teszi, a székelyek osi szokása szerint minden javait elveszíti.
Az elsõknek tiszteletben kellett tartaniuk az immár írásban is rögzített társadalmi rendeket, amelyeket Mátyás király védelmébe vett.
Az elõbbiekbõl az is kitûnt, hogy már az 1466-os zabolai nemzetgyûlésen szó volt a ,,földönlakók"-ról, akikben az õsjobbágyok elõdeit látjuk.

(folytatása következik...)

© 2011 www.szekelyfoldert.hu